Amikor baj van a ”felhasználó” szemével


A Labinfoban korábban megjelent ”Mikrohullámú berendezések a felhasználó szemével” című cikkre vagyok kénytelen reagálni. A cikk írója úgymond a ”felhasználó szemszögéből” ad tanácsot a mikrohullámú roncsolók iránt érdeklődőknek.
A pálya egy kissé megbillentve látszik, mert cikk azt sugallja, hogy az egyetlen üdvözítő megoldás csakis a nyitott roncsolás lehet. Itt konkrét paramétereket közöl az általa támogatott gyártmányt népszerűsítve. Ezt még talán el is lehetne fogadni, de azzal a mondatával, hogy ”zárt mikrohullámú berendezések alkalmazásának erőltetését tapasztaljuk egyes gyártók részéről” politikusi erényeket csillogtat. Úgy tesz, mintha az általa favorizált gyártó nem túlnyomó részben zárt berendezéseket adott volna el idáig, ugyanakkor a nyitott roncsolóval nem rendelkező gyártókat kedvezőtlen színben kívánja feltüntetni.

Talán sikerül nekem kevésbé elfogultan összefoglalni a nyitott és a zárt technikák alkalmazásának lehetőségeit és korlátjait.

Nyitott roncsoló: legfőbb erénye a zárt roncsolókkal szemben a nagy bemérés. Ez a technika ott használható jól, ahol a minta csak salétromsavat alkalmazva elroncsolható és nincs szükség az ”illanó” elemekre. Amikor azonban magas forráspontú savakra is szükség van a roncsoláshoz (kénsav), számolni kell a kénsav alkalmazásából származó olyan kellemetlenségekkel, mint pl. az illanó elemek elvesztése, nagy viszkozitás (a készülék nem tudja felszívni a mintát) és az analízist erősen zavaró mátrix-hatás. Az előnyként emlegetett „reagens adagolás” annyit jelent, hogy a rendszer arányaiban sokkal több savat használ, mint a zárt edényzet. Ez magas vakértéket jelent az analízisnél. Az élelmiszerek fémanalitikájánál ilyen típusú nyitott technika alkalmazása - enyhén szólva - problematikus.

Milestone roncsolóZárt roncsoló: legfőbb korlátja a bemérhető minta mennyisége. Ez általában 0,5-1 g körül van, ami viszont a legtöbb feladatnál elengedő. Problémát az okozhat, ha a felhasználónak csak lángos AAS készüléke van, mert ekkor 6-8 elem megmérése után valóban „elfogy” a mintája. Ilyenkor lehet alkalmazni a kombinált roncsolás ”trükkjét”, amellyel többszörös mintamennyiséget lehet elroncsolni ugyanazon zárt edényben.

Ez viszont jelenleg - szabadalmi és hardver-technikai okokból - csak egyetlen gyártó készülékeivel végezhető el tisztességesen. Így pl. az, akinek egy ilyen készüléke van, a ”hagyományos nyitottnál” egy lényegesen jobb visszanyerést biztosító nyitott roncsolóval is rendelkezik.
További hátrányok: a kénsav alkalmazása korlátozott, maximum 300 °C-ig használható.

A zárt roncsolás legfőbb erényei: reprodukálható eredmények, illanó elemek nem vesznek el, kis savfelhasználás, környezetkímélő, nagy áteresztőképesség. További előny: a kombinált roncsolás lehetősége. A fenti képen egy ilyen rotor látható. A fent említett cikk mégis megengedi, hogy az analitikus akár a zárt rendszert is választhassa, ha úri jókedve éppen úgy kívánja, vagy talán azon aprócska – a cikk által mellesleg felsorolt – tények miatt hogy; a mintája 1 g alatt van (ez a tipikus mintatömeg), vagy éppen szüksége van az illanó elemekre is (ez is szokásos). Attól persze óvja a felhasználót, nehogy olyan rendszert vegyen, amelynek edényzete nem marad végig zárva a roncsolás alatt.
Sokan talán nem is értik, mire gondolhat ilyenkor. Engedje meg a kedves olvasó, hogy kifejtsem ezt a logikát: azt mondaná, hogy az önszabályozó szeleprendszer nem marad zárva a roncsolás alatt, viszont az általa használt membrán/szakadó tárcsa biztosan zárva marad. Talán elfogadhatjuk,
hogy minden edény addig marad zárva, ameddig nincs benne túlnyomás. Aki dolgozott már valaha bármilyen fűtésű zárt roncsoló edénnyel az tudja, hogy néha bizony (lassú szabályozással ellátott rendszereknél inkább gyakran) előfordul a túlnyomás.
Ha nincs védelem; felrobban az edény!

Ezt megakadályozandó célszerű lenne, ha berendezésünk a felhasználó számára igazán fontos szempontok szerint kezeli le a túlnyomást;

  • a program baj nélkül lement, a minta szépen feltáródott
  • nem robbant fel az edény (van védelem)
  • lefújt a membrán / burst disk (leállt a gép; ez kis öröm, mert így a többi edényben lévő membrán már nem tudott átszakadni), elveszett a minta, takarítás, át kell gondolni mi volt a baj, újra kell kezdeni a bemérést (talán az összes mintával?)
  • a QP szenzor (ha van) megakadályozza a lefújást, mert gázszivárgást érez
  • az önszabályozó szelep leengedi a túlnyomást, a minta nem veszik el, befejezhető a roncsolás, nincs veszteség. A lefújás/visszazárás túl nagy bemérésnél, vagy erős exoterm reakciónál fordulhat elő

Egyszerűen bájos, ahogy a cikkben a ”kis költséggel járó átalakításról” beszél. Miről is van itt szó? Gondolom: a szakadó membrános edényzetet szeretné a önszabályozó szeleprendszerűre átalakítani (az általa támogatott gyártónak szakadó membrános edényzete van). Talán mégis jónak tetszik találni az önszabályozó szeleprendszert, vagy az ”átalakítást” visszafelé – önszabályozó szelepek a szakadó membrán / burst disk - gondolja? Ez nem tűnik célszerűnek, mert az új nemzetközi szabványok már önszabályozó szeleprendszer alkalmazását javasolják.
Az önszabályozó szeleprendszer 10 éve létezik, és jól működik. A megoldást szabadalom védi még kb. 40 évig. A versenytársaknak tíz év alatt még nem sikerült megkerülniük ezt a szabadalmat, gondolja, hogy a következő hetekben áttörés születik majd?

További logikai bakugrásokat találhatunk a cikk azon részében, ahol a készülék vezérlőjét (és a kezelőt is) védi a savas környezettől azáltal, hogy annak elhelyezését a roncsoló készülékben tartja ideálisnak. Való igaz, hogy egyetlen készülék sem szereti a savgőzös környezetet. Láttam a belső vezérlős készüléket is belülről. Van benne egy csomó elektronikus alkatrész. Ezek nagyon hasonlóak ahhoz, mint amelyek egy un. vezérlőkben szoktak lenni (az egyik gyártó ezt PC-nek nevezi). Nem nagyon értem, hogy mennyivel lenne védettebb helyen a ”vezérlő” a roncsoló dobozában, mint egy attól független dobozban? Éppen ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy a roncsoló fedele alatt sokkal nagyobb a lehetőség a savgőzök nagy töménységben való gyakori jelenlétének (különösen akkor, ha a készülékben szakadó membrános védelem ”dobog”), mint egy attól teljesen független dobozban.

Az is érthető, hogy szerinte egyetlen igazán jó mikrohullámú hardver létezik: az általa támogatott. Olyan apróságokról nyilván nem neki kell beszélnie, hogy talán az sem hátránya a Milestone készülékeinek, hogy 12,1”-os színes monitorral rendelkező vezérlőjét (PC) viszont valóban át lehet vinni a szomszéd szobába. Így a felhasználónak is csak annyi időt kell a savgőzös környezetben töltenie, amíg az edényzetet kezeli. A rendszert indíthatja, dolgozhat a dokumentáláson a ”tiszta” szomszéd szobában. Még a printer is ott lehet.

Maradéktalanul egyetértek viszont azzal a gondolatával, hogy célszerű a gyakorlatban is megnézni minden olyan készüléket, amely szóba jöhet a beszerzés szempontjából.